Van, hogy egy régi fotó, egy kedves tárgy vagy egy apró mondat hirtelen visszavisz minket egy másik időbe. Ezek a pillanatok nemcsak arról mesélnek, hogy mi történt régen, hanem arról is, kik vagyunk mi magunk. 

 A családi történetekben ott rejlenek az értékeink: a kitartás, a gondoskodás, a humor – és ott rejlenek a nehézségek is, amelyek felismerése esélyt ad arra, hogy másképp éljünk tovább.
Amikor valakit elveszítünk, az emlékezés válhat gyógyítóvá. A történetek őrzik tovább azt, aki már nincs velünk, és így valahogy mégis itt marad mellettünk. Az emlékek tehát nemcsak a múltról szólnak – segítenek a jelenben erőt találni, kapaszkodót adnak, és megtanítanak közel lenni önmagunkhoz és másokhoz.
Pszichológusként és Gyászfeldolgozás Módszer Specialistaként azért hiszek ebben a folyamatban, mert nem kész válaszokat kínál, hanem segít, hogy mindenki a saját útját találja meg a veszteségben. Minden gyász egyedi, ahogy minden kapcsolat is az. Amikor megtanuljuk kimondani, amit eddig talán nem mertünk, letisztul bennünk valami, és könnyebb lesz közel kerülni a szeretteinkhez – akár azokhoz, akik már nincsenek, akár azokhoz, akik most körülöttünk élnek.
Hiszem, hogy az önmagunkról szerzett tudás olyan híd, amelyen keresztül jobban megérthetjük egymást – generációkon átívelve is.